Visszaadták a hitemet, hogy az élet szép és élni jó - Történetek (2013)

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy fiatal nő: én. Akár így is kezdhetném a történetemet, hiszen egy álom válik valóra benne: két nagyszerű ember: Mezősi Emese endokrinológus doktornő és Dr. Dóczi Tamás idegsebész professzor odaadó és szakértő munkájának eredményeként végre nyerésre állunk a Cushing-kór ellen vívott közös harcunkban (Cushing-kór: esetemben agyalapi mirigyen található ACTH hormont termelő daganat). Történetemmel mindkét orvosomat jelölni szeretném a 2013-as Astellas-közönségdíjra, külön-külön és együtt is, számomra ugyanis a legnagyobb örömöt az jelentené, ha mindketten, az általam leírt bravúros orvosi és példás emberi helytállásért közösen nyernék el ezt a megtisztelő díjat, ezzel is ráirányítva a figyelmet arra, hogy mennyire fontos az egyes orvosi szakterületek szoros együttműködése a sikeres orvoslás érdekében.

Most pedig lássuk az elmúlt 3,5 év történéseit, a megengedett terjedelem miatt csak dióhéjban – egyébként egy egész könyvet tudnék írni róla! -, amellyel mindketten örökös tagságot vívtak ki maguknak a szívemben. 2010 nyarán, miután városom orvosai lelkiismeretes munkájuk ellenére sem tudták vizsgálati eredményekkel alátámasztani azt a gyanújukat, hogy Cushing-kórban szenvedek, végre elküldtek Pécsre, Mezősi doktornőhöz. Ennél jobbat nem is tehettek volna velem, mert ekkor kerültem igazán szakértő és gondoskodó kezekbe. Pécsett villámgyorsan pörögtek az események, soha semmire nem kellett várni.

A vértesztek és az MRI igazolták, hogy az agyalapi mirigyemen kifejlődött ACTH hormont termelő daganat okozza a betegséget. A daganat pedig műtétileg eltávolítható, így ismerhettem meg Dóczi Tamás idegsebész professzort. 2010 júliusa és 2011 októbere között háromszor operálta meg a hipofízisemet orron keresztül (!!!) egy világszínvonalú és rendkívüli precizitást igénylő, a páciens szempontjából nagyon kíméletes műtéti eljárással. Minden egyes műtéttel közelebb kerültünk ahhoz, hogy az ACTH érték végre lecsökkenjen a normál tartományba. Mezősi doktornő mindeközben hormonpótlással és egyéb gyógyszeres rásegítéssel próbálta a megfelelő irányba terelni a folyamatokat.

A harmadik műtét után értük el először azt, hogy a hormonszint bekerült a referenciatartományba! Óriási eredménynek számított! Néhány hónap elteltével azonban az ACTH szintem újra emelkedni kezdett, ami arra utalt, hogy elszórtan még mindig maradtak bent daganatos sejtek. Ekkor orvosaim megint összedugták a fejüket és úgy döntöttek, hogy besugarazzák a daganatot. 2013-ban két hónapon keresztül, februárban és márciusban folyt a sztereotaxiás sugárkezelés a Pécsi Onkoterápiás Intézet világszínvonalú gépén. Ez idő alatt végig a Pécsi Idegsebészeti Klinika vendégszeretetét élveztem ugyanúgy, mint az operációk alatt. Egy mondat erejéig hadd fejezzem ki köszönetemet a Klinika minden egyes dolgozójának! A sugárkezelés hatása pedig a reméltnél is jóval hamarabb jelentkezett: a májusi eredmény már közelítette a normál értéket, a júliusi és az októberi ACTH mérés pedig már teljesen normális szintet mutatott!

Ezzel beérett a Doktornő és a Professzor évekre visszanyúló áldozatos munkájának gyümölcse most, 2013-ban! A Cushing-kór tünetei teljesen megszűntek nálam: fogytam 20 kilót, eltűnt a piros, kikerekedett cushingoid arc, újra van menstruációm, híre-hamva sincsen már a magas vérnyomásnak, szapora pulzusnak – és ezek csak a legfontosabb tünetek voltak. Visszakaptam a régi önmagamat! Gondoskodó szemüket persze továbbra is rajtam tartják, rendszeresen járok hozzájuk kontroll MR és vérvételi vizsgálatokra. Amit egyáltalán nem bánok! Egy rövid személyes találkozás Velük, amikor kölcsönösen örülünk egymásnak, úgy feltölt energiával, hogy azzal kitartok nagyon sokáig! Ez volt a történet azon része, amely inkább a nagyszerű orvosi teljesítményre világított rá.

Most pedig hadd írjak arról, hogy milyen nagyszerű emberek. Mezősi doktornő a legelső találkozásunkkor kimondta azt, amit a szívem mélyén mindig is reméltem: "Olyan lesz, mint régen." Elhittem neki, és ebből a mondatból és hitből táplálkozott a lelkem az elmúlt 3,5 év során, ez adta meg a kezdő lökést ahhoz, hogy legyen erőm mindent végigcsinálni. Dóczi professzor pedig maga a csoda. Ha este 10 óra után írtam neki e-mailt, benne kérdésekkel a kezelésemre vonatkozóan, hajnalban már ott volt rá a válasz. Amikor pedig a harmadik műtét után végre először jó lett az eredmény, Dóczi professzor azon a péntek estén saját maga írta meg nekem az örömhírt és azt, hogy ennek mennyire örül. Munkájukat mindketten rendkívül alázatosan végzik, a betegekben tisztelik az embert.

Soha nem elégednek meg a "majdnem jó"-val, mindig a "teljesen jó"-ra törekszenek. Hajtja Őket az az egyszerű és tiszta szándék, hogy segítsenek, hogy gyógyítsanak. Amikor nálam egy beavatkozás nem hozott teljes sikert, mindig volt B terv. Hogy a Professzor szavait idézzem: "Ha ez nem működik, akkor megint leülünk és újratárgyaljuk az egészet." Én pedig maximálisan megbíztam és bízom Bennük mind a mai napig. Az egész orvos-beteg kapcsolat köztük és köztem arról szól, hogy adunk és kapunk, kölcsönösen. Hogy mit? Őszinte emberi érzéseket, amelyeket egy mosoly, egy kézfogás, egy pillantás tökéletesen közvetíteni tud. A legmesszebbmenőkig tisztelem és becsülöm Őket és biztosan tudom, hogy a köztünk kialakult példaértékű orvos-beteg kapcsolat volt a legfontosabb tényezője az én gyógyulásomnak! Ezúton is köszönöm Nekik, hogy Ők az orvosaim! Számomra Ők a legjobbak, az "Életem Orvosa" díjam megosztott első helyezettjei!

Forrás: http://evorvosa.astellasdij.hu/candidates/832