„Semmi nem működik rendszerszerűen, állandóan elölről kell kezdeni mindent…”

Talán soha nem voltak annyian a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, mint néhány hete Dóczi Tamás professzor székfoglalóján. A Pécsi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinika vezetőjének előadására a szakma annyi neves képviselője volt kíváncsi, hogy kis kocsikkal hozták az épületből a pótszékeket. Ez a felfokozott érdeklődés valószínűleg nemcsak az elismert tudósnak, kiváló idegsebésznek, sikeres intézetvezetőnek szólt, hanem annak az embernek is, akit Astellas-díjra ajánló betege az „élete orvosának” nevezett.

  • Érdekes témát választott akadémiai székfoglalójának: „Kísérlet klinikai idegtudományi centrum létrehozására”. A tudományos alapok mellett olyan részleteket is elmondott a pécsi idegsebészeti klinika működéséről, működtetéséről, amelyek egy közgazdasági előadásban is helyükön lettek volna. 
  • Ha úgy vesszük, a klinika is olyan, mint egy középkategóriás vállalat. Hiszen évente 1,3-1,4 milliárd forint a „forgalmunk”, és 80-100 ember dolgozik itt. És csakúgy mint egy bútorgyárban, itt is szükség van közgazdászra, könyvelőre, kontrollerre, valamint az eredményes működéshez kell egy vízió is arról, hogy merre mennek a dolgok. Én például azt gondolom, hogy mivel idősödik a társadalom, a gerontológiával kellene egyre többet foglalkozni. A kezelések logikájából következik, hogy jó lenne a klinikán egy ápolási osztály is. Nem valószínű, hogy lesz, mert a rendszer nem racionális, többek között például a gagyit és a minőséget is egy áron méri. 
  • Furcsa, hogy egy idegsebész ugyanúgy otthon van a tudományos, a gazdasági, sőt a HR világában is.
  • Nem hiszem, hogy ez annyira különleges lenne. Tanulás kérdése az egész. Például még Szegeden, a nyolcvanas években fiatal szakorvosként társadalmi munkában elvállaltam a szakszervezeti bérfelelős posztot. Nagyon hasznos tapasztalat volt, hiszen itt tanultam meg, hogy például hogyan kell békét tenni két civakodó takarítónő között, sőt alapvetően a bérgazdálkodás alapjait is itt sajátítottam el. 
  • Később, amikor 1992-ben kinevezték a pécsi klinika igazgatójának, azért ennél bonyolultabb problémákkal is találkozhatott… 
  • Hogyne. A legnagyobb problémát, ellentmondást az okozta, okozza jelenleg is, hogy a központi idegrendszer kóros működésével kapcsolatos ismeretanyag folyamatosan növekszik, ezzel a klasszikus szakorvosi rendszer csak szubspecializációval tud lépést tartani. Eközben a betegek holisztikus megoldást várnak el a szakorvosoktól. Ráadásul az egészségbiztosító is egy leegyszerűsített, statisztikák által igazolt módszer alapján finanszírozza az egyedi eseteket is. Ennek az egyensúlyzavarnak a megoldására dolgoztuk ki neurológus igazgató kollégámmal, Komoly Sámuellel és munkatársainkkal annak a klinikai idegtudományi központnak a tervét, amely egyszerre képes biztosítani a folyamatos szakmai fejlődést, a technológiai és sebészi kiválóságot, valamint a költséghatékonyságot, garantálva a klasszikus idegsebész és neurológus alapszakma fennmaradását. A klinikai idegtudományi központ olyan hálózat, amely két pilléren nyugszik: a kollégák egyrészt az alapszakmák klinikáinak (neurológia, idegsebészet, neuroradiológia, ortopédia stb.) a munkatársai, másrészt funkcionális csoportok, például epilepszia-sebészeti; fájdalom-; neuroonkológiai; neurotrauma-; neurovascularis; komprehenzív gerincsebészeti team; valamint kísérleti munkacsoportok, pl. MR-képalkotó-; hisztológiai és molekuláris biológiai kutatócsoport tagjai. Az elmúlt évek eredményei igazolták az elképzeléseink helyességét: a több orvosi alapszakmát is érintő betegségek, amelyek a legtöbb orvosi tévutat és a legnagyobb betegelégedetlenséget generálják, klinikai idegtudományi központban jól kezelhetők.
  • Nemcsak szakmai újdonságokat vezetett be Pécsett, hanem szokatlan pénzügyi megoldásokat is meghonosított. Például nem engedte át külső cégeknek a klinika képalkotó diagnosztikai bázisának működtetését, inkább tulajdonrészt szerzett benne. 
  • A rendszerváltás idején két évig Svájcban dolgoztam egy egyetemi kórház főorvosaként. Egy ismerős patikus család példáján ott tanultam meg, hogy igenis az egészségügyben is fontos a jó üzleti érzék, és egy kecsegtető befektetésnél érdemes akár hitelt is felvenni. Amikor Pécsett jelentkezett egy külföldi cég, hogy 10 év kizárólagos működtetésért cserébe megoldanák a képalkotó diagnosztikát, azt mondtam oké, szükségünk van rá, de a hozzáadott tudásunk értéke fejében 50 százalékban tulajdonos társak kívánunk lenni! Végül nem idegenek, hanem mi magunk oldottuk meg a kérdést és így nálunk maradt a döntés joga, hogy mi történjen. Azóta a Neuro CT Kft-nek már két MR-je van. A centrum nemcsak a klinikát, hanem az egyetemet is kiszolgálja. Sőt, a diagnosztikai központ a kutatásokat is segíti, például itt vizsgáljuk, hogy milyen MR-képalkotási lehetőségek rejlenek az idegrendszeri kórképekben.
  • Huszonkét éve igazgatja az idegsebészeti klinikát. Mit volt az alatt az idő alatt a legnagyobb kudarca és mi a legnagyobb eredménye?
  • Nehezen élem meg, hogy hiába csináltunk meg egy jól működő rendszert, nem dőlhetünk hátra, ugyanis egyszerűen sehogy nem lehet fenntartani. Ehhez ugyanis pénz kellene, az pedig alig van. Például nincs beépítve a finanszírozási rendszerbe az amortizáció. Szóval hiába találtunk ki, építettünk fel egy eredményes szervezetet, előbb –utóbb minden elromlik, és kezdhetjük elölről az egészet. Ennek ellenére azért sikerélményeim is vannak, a legnagyobb talán az, hogy az elmúlt évek alatt nagyon sok beteg tisztelt meg a bizalmával.

A cikk a Kórház című lapban jelent meg.