Nemcsak a dolgát teszi: többet annál - Történetek (2013)

A 2013-as Astellas-közönségdíjra javaslom Dr. Dóczi Tamás professzort, a pécsi Idegsebészeti Klinika vezetőjét.

23 éves vagyok, Pécsett élek. Mint általában minden fiatal, tettem a dolgom: tanultam, diplomáztam, újra tanulni akartam. 2013 augusztusában azonban gyökeres fordulatot vett az életem: 2013. augusztus 2-án hajnalban agyinfarktust és agyvérzést kaptam. A tünetek észlelése után szüleim azonnal a pécsi Neurológiai Klinikára vittek, ahol a diagnózis felállítása után az idegsebészetre kerültem.

Megoperáltak, egy hetet töltöttem az intenzív osztályon. Nem sok mindenre emlékszem az ott töltött időből. Leginkább csak a félelemre, az elkeseredettségre. Nem tudtam beszélni, nem láttam rendesen. Csövek lógtak ki belőlem, hasogatott a fejem, körülöttem nővérek, orvosok és a kétségbeesett családom. Mesélték, mi történt, de nem nagyon tudtam felfogni. Bárki beszélt hozzám, bármit próbáltam kérdezni, mindenre egy név volt a válasz. Majd a Dóczi professzor úr megmondja, eldönti, megnézi. Halvány emlékeimben él, hogy naponta többször megjelent egy idősebb orvos. Az intenzíven dolgozó orvosokkal konzultált. Rám nézett, mosolygott, nem tudom miért, de nyugalmat árasztott a jelenléte.

Sokszor láttam szüleimmel beszélni és bár nem tudom, miről beszélgettek, ezek után a beszélgetések után mindig nyugodtabbak lettek. Akkor már tudtam, hogy ő műtött. Hétvégén is bejött, és az intenzíven esténként a nővérek beszélgetéséből hallottam, hogy este is érdeklődött felőlem. Amikor az intenzívről kikerültem osztályra, féltem. Az intenzíven dolgozók folyamatos felügyelete után számomra félelmetes világba kerültem. Mivel nem tudtam rendesen beszélni, komoly gátlásom volt. Hangulatom hullámzott, sokat sírtam. Nem értettem, miért történik mindez velem, miért pont velem. Velem, aki nem dohányzom, nem iszom, 12 évig aktívan sportoltam. Bár családom, barátom, barátaim mindvégig mellettem álltak és segítettek, nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, nem vagyok több, mint az X ágyon fekvő beteg, akit a TAJ száma és a betegsége alapján azonosítanak.

Magamba roskadva feküdtem az ágyon, amikor megjelent az ágyamnál egy orvos. "Jó napot Orsolya, Dr. Dóczi Tamás vagyok, én műtöttem. Hogy van?" A nevemen szólított, mosolygott és türelmesen elmagyarázta, hogy mi történt velem. Milyen műtéten estem át. Biztatott. Elmondta, hogy meg fogok gyógyulni, sok munkával. Elmondta azt is, hogy nem normális, hogy valaki 23 évesen egy ilyen súlyos betegségen esik át, teljesen természetes, hogy el vagyok keseredve. De megígérte, mindent meg fog tenni azért, hogy kiderítse, mi volt az oka. Vérvételre küldött, konzultált hematológussal, immunológussal, megkérte a szükséges vizsgálatokat. Minden nap meglátogatott, nyomon követte és követi a mai napig a rehabilitációmat.

Teszi a dolgát, mondhatnák mások, de ez nem így van. Annál ő sokkal többet tesz. A beteg mögött látja az embert. Az embert gyógyítja és nem a betegséget kezeli. Dóczi professzor úr által vezetett klinikát ez az emberséges bánásmód jellemzi. Nem tudom eldönteni, hogy szakmai tudása, vagy emberi tulajdonsága teszi ilyen rendkívüli emberré, de az biztos, hogy az ő hozzáállása nélkül ma nem érezném úgy, tényleg fel fogok épülni és lehet teljes életem. Rehabilitációm még a mai napig tart. Beszélni már elég jól tudok, a fogalmazás viszont még nem megy annyira. Még egy műtétem vissza van, de nem aggódom emiatt, mert tudom, jó kezekben vagyok.

Forrás: http://evorvosa.astellasdij.hu/candidates/832