„Eltökéltség kell ehhez a szakmához”

Talán soha nem voltak annyian a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, mint néhány hete Dóczi Tamás professzor székfoglalóján. A pécsi idegsebészeti klinika vezetőjének előadására a szakma annyi neves képviselője volt kíváncsi, hogy kis kocsikkal hozták az épületből a pótszékeket. Ez a felfokozott érdeklődés valószínűleg nemcsak az elismert tudósnak, kiváló idegsebésznek, sikeres intézetvezetőnek szólt, hanem annak az embernek is, akit Astellas-díjra ajánló betege az „élete orvosának” nevezett.

  • A több száz érdeklődő között ott volt az a két Éva is, akiknek előadása végén köszönetet mondott. Egyik a felesége, másik az édesanyja volt, aki 96 éve ellenére eljött Szegedről, hogy együtt ünnepelhessen a fiával. Úgy tűnik az aktivitását tőle örökölte…
  • Az édesanyám valóban ma is nagyon tevékeny. Valamikor pedagógus volt, most a szegedi könyvtár helytörténeti részlegén dolgozik. Szép hangja van, ezért is kérték fel, hogy vakoknak és kamionosoknak olvasson fel regényeket. Hetente általában egy könyvvel végez. 
  • Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy valójában az ő vágya volt, hogy orvos legyen.
  • Igazából a szüleim azt szerették volna, hogy a bátyámból legyen orvos, de ő fellázadt és geológus lett. Így rám maradt a feladat, hogy beteljesítsem az álmukat. Egyébként ez az elvárás a családi történelem alapján érthető volt. A nagybecskereki famíliát a háború után kitelepítették, amiből azt a tanulságot vonták le, hogy mindig olyan szakmát kell választani, amellyel háború és tűzvész idején is meg tud állni az ember a lábán. Amúgy az orvosi szakma nekem sem volt ellenemre. Nagyon szerettem tanulni, a gimnáziumban elég jó is voltam minden tárgyból, de egyikből sem kiváló. Volt például egy évfolyamtársam, akivel együtt indultunk az országos középiskolai matematika versenyen. Míg mi többiek még csak a feladat értelmezésénél tartottunk, ő már meg is oldotta. Na ő kitűnő volt, ezért is lett ő matematikus, én meg orvos, ahhoz ugyanis nem kell sok ész.
  • Ezt most nem mondja komolyan?!
  • Na jó, nem mondom. De kétségtelen, hogy mindig úgy éreztem, hogy többet kell tudnom. Azért jártam az orvosival párhuzamosan matematika szakra is, hogy bebizonyítsam magamnak, ha akarnám ezt is el tudnám végezni. Két év után azonban annyi volt a tanulnivaló, plusz versenyszerűen kajakoztam is, hogy döntenem kellett, és én az orvosit választottam. Azt hiszem azért akartam sebész is lenni, mert az egyetem alatt azok a sebészek, akikkel találkoztam, mind hihetetlenül okosak voltak, eszesebbnek láttam őket a belgyógyászoknál. 
  • Érdekes, amit mond, más szakmában dolgozó orvosoknak is van prekoncepciója a sebészekről: azt tartják róluk, hogy agresszívek…
  • Egyfajta eltökéltség valóban kell ehhez a szakmához. Egyszerre óriási és ijesztő is az a felelősség, amivel a sebész egy-egy döntése jár. Óriási, hiszen fantasztikus érzés kiélezett helyzetben megoldani egy problémát, például sikeresen megoperálni egy kisagy-híd szögleti agyidegdaganatot úgy, hogy közben megmaradjon az arcmozgás. Ijesztő is, mivel gyorsan kell dönteni, és ha az ember rosszul ítéli meg a helyzetet, tudni kell elviselni a kudarcot. Ráadásul ezen belül is az idegsebészet egy rettentően összetett szakma. Hogy minderre felkészült legyen az ember, bele kell tennie 20 évet, folyamatosan művelnie kell magát, és az állóképesség fenntartásáért sportolnia kell. Nem véletlen, hogy ez egy kis szakma. Be kell valljam, az országban dolgozó körülbelül 70-80 idegsebész közül, jó ha 4-5 van, akire felelősséggel rá merném bízni a hozzátartozóimat. 
  • Az eltökéltségével nem lehetett gond, hiszen azon kevesek közé tartozott, akiknek még a rendszerváltás előtt lehetősége volt külföldön kipróbálnia magát. 
  • Otthon azt tanultam, hogy az igazi tudáshoz világot kell látni. Ez a rendszerváltás előtt valóban nem volt túl egyszerű. De szerencsém volt, mert a sebész szakvizsga megszerzése után Pásztor Emil professzor, az országos idegsebészeti intézet vezetője azoknak a fiatal szakorvosoknak, akikben látott némi spirituszt, elintézte, hogy külföldön is kipróbálhassák magukat. Én is lehetőséget kaptam, egy egyéves állást a londoni neurológiai és idegsebészeti kórházban, a Queens Square-ben. Sokat dolgoztam, 156-ot ügyeltem, és rengeteget tanultam az alatt az egy év alatt. Felért öt év tapasztalattal. Ráadásul akkor a hetvenes évek végén, Londonban már a Magyarországon még alig ismert CT volt az alapja a diagnosztikának. Elég sokat utazhattam külföldi kongresszusokra azután is, hogy hazajöttem Londonból. Ezt főleg annak köszönhettem, hogy már Szegeden, ahol London után dolgozni kezdtem, volt egy ötletem, amivel megnyertem az Európa Társaság 5 ezer dolláros pályadíját. Ebből a pénzből tudtam részt venni a 80-as években számos olyan nemzetközi tudományos szimpóziumon, ahova itthonról csak keveseknek adatott meg elmenni. 
  • Emiatt itthon nem irigyelték?
  • Nem tudom, nem hiszem. Mindeközben ugyanis elég sokat dolgoztam a szegedi idegsebészeti klinikán, ráadásul társadalmi munkákat is vállaltam. Például én voltam a szakszervezeti bérfelelős, ami amúgy nagyon hasznos tapasztalat volt. Itt tanultam meg például, hogy hogyan kell békét tenni két civakodó takarítónő között, sőt alapvetően a bérgazdálkodás alapjait is itt sajátítottam el.
  • Miért gondolta, hogy erre szüksége lehet?
  • Alapvetően én tudatosan készültem arra, hogy egyszer önálló leszek, saját lábra állok. Úgy gondolom, hogy egy gondolkodó embernek szuverénnek kell lennie. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ne csak a saját szakmájában legyen otthon, hanem például a gazdaság, gazdálkodás alapjait is ismerje. 
  • Mielőtt azonban valami önállót hozott volna létre, önt is megkísértették: ’90-ben egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott a zürichi egyetemi kórháztól. 
  • Ha a pénzre gondol, főorvosként valóban nagyon jó fizetést kaptam. De nem csak ez szólt amellett, hogy elvállaljam az állást. Egyrészt a rendszerváltással olyan változások következtek be Szegeden, amik nem tetszettek. A helyettes osztályvezetők világa jött el. Svájcban viszont olyan körülmények közé kerülhettem, amelyek itthon még ma is elképzelhetetlenek tűnnek. Minden megvolt, ami a modern mikro-sebészethez kell: például már akkor - legalább 100 ezer dolláros értékű - 3D archiválásra képes rendszert használtak az operációs mikroszkópon. 300 ilyen videót néztem végig, amiből rengeteget tanultam. Ráadásul Svájcban félévente egészséggazdasági képzést is kaptam. 
  • Akkor már csak az a kérdés marad, hogy miért jött haza?
  • Kétségtelenül nagyon hasznos volt kinn, de két év után rájöttem, hogy nem tetszene, ha a gyerekeim kis „svejcerekké” válnának. Épp az volt a dilemma, hogy hazajönni vagy sem, amikor meghirdették Pécsen a tanszékvezetői állást. Ez eldöntötte a kérdést. Tudtam, hogy a célomat, egy idegtudományi centrum létrehozását, a pécsi idegsebészeti klinikán megvalósíthatom. 
  • És megvalósította?
  • Sok minden sikerült. Elsősorban azt az ellentmondást akartam, akartuk munkatársaimmal feloldani, hogy az egyre speciálisabb neurológiai-idegsebészeti problémákat a megfelelő szakemberek kezeljék, de a specializáció mellett megmaradjanak a klasszikus szakmák is. Ennek érdekében létrehoztunk egy hálózatot, amelyben a kollégák egyrészt az alapszakmák klinikáinak (neurológia, idegsebészet, neuroradiológia, ortopédia stb.) a munkatársai, másrészt funkcionális csoportok, például epilepszia-sebészeti; fájdalom-; neuroonkológiai; neurotrauma-; neurovascularis; komprehenzív gerincsebészeti; valamint kísérleti munkacsoportok tagjai. Azt is el szerettem volna érni, hogy ez a centrum legalább bizonyos fokig anyagilag független legyen. Svájcban ismerős patikus család példáján tanultam meg, hogy egy kecsegtető befektetésnél érdemes akár hitelt is felvenni, s a szellemi tudás is tőke. Amikor Pécsett jelentkezett egy külföldi cég, hogy 10 év kizárólagos működtetésért cserébe megoldanák a képalkotó diagnosztikát, azt mondtam oké, szükségünk van rá, de a hozzáadott tudásunk értéke fejében 50 százalékban tulajdonos társak kívánunk lenni! Végül nem idegenek, hanem mi magunk oldottuk meg a kérdést és így nálunk maradt a döntés joga, hogy mi történjen. Azóta a Neuro CT Kft-nek már két MR-je van. A centrum nemcsak a klinikát, hanem már az egyetemet is kiszolgálja. Sőt, a diagnosztikai központ a kutatásokat is segíti, például itt vizsgáljuk, hogy milyen MR-képalkotási lehetőségek rejlenek az idegrendszeri kórképekben.
  • Huszonkét éve igazgatja az idegsebészeti klinikát. Mit tart a legnagyobb kudarcának és mit a legnagyobb sikerének?
  • Nehezen élem meg, hogy hiába csináltunk meg egy jól működő rendszert, nem dőlhetünk hátra, ugyanis nem lehet fenntartani. Ehhez ugyanis pénz kellene, az pedig alig van. Tehát mindig mindent elölről kell kezdeni.  Ennek ellenére azért sikerélményeim is vannak, a legnagyobb talán az, hogy az elmúlt évek alatt nagyon sok beteg tisztelt meg a bizalmával és bízta rám magát. 
  • Idén 65 éves lesz. Nem tart a kortól?
  • Lépést kell tartani az X tengelyen zajló történésekkel, okosnak kell lenni, tudni kell, hol tart a világ, s hol az ember határa. Jelenleg békében vagyok önmagammal.

A cikk az Orvosok Lapjában jelent meg.