„Ami az orvoslásban nagyszerű, és ami szörnyű, az egy és ugyanaz!”

Közszájon forog a történet, nem tudom igaz-e, de nagyon jellemzőnek érzem. Dóczi Tamás, a pécsi idegsebészeti klinika igazgatója segítséget hívott nagypostavölgyi kertépítéséhez. Alig, hogy megindult a munka, az akadémikus kivénhedt talicskája összerogyott, és végképp használhatatlanná vált. Néhány kilométerre lévén egy áruház, maga a házigazda ajánlkozott, hogy autójával elugrik új tragacsért. Kicsit talán elhúzódott a bevásárlás, ám egyszer csak látják a segítők, hogy valaki a főúton tol valamit. Ahogy közelebb ért, megismerték: a professzor volt az. Tudniillik a talicska nem fért be az autójába, ezért úgy határozott, hogy hazagurítja hamar.

Egyik interjúban olvastam, hogy a legjobb tanács, amit valaha kapott, így szólt:
– Sparen und arbeiten!
Vagyis: takarékoskodni és dolgozni! A tehertaxit a fenti esetnél mindenesetre megspórolta a professzor. És azt a távolságot talicskával leküzdeni, amit autóval amúgy nem nagy kunszt… Nos, az meg munka. Komoly munka lehetett.

Dóczi Tamás akadémikus 1949 szeptemberében született Szegeden. Ott érettségizett 1973-ban, ott kapott diplomát az Orvostudományi Egyetemen, és ott szerzett általános sebész szakképesítést 1977-ben. Ezután egy évig a National Hospital (London University) idegsebészeti tanszékén volt rezidens, majd 1980-ban idegsebészetből is szakvizsgát tett. A Szegedi Bioló-giai Kutatóintézet Biofizikai Intézetének ösztöndíjasa volt 1981-ben. Igazolta az agyi kapillárisok (a vér-agy gát működés) korai károsodását a lágyagyhártya-vérzések után. Ebből a tárgykörből védte meg kandidátusi disszertációját 1984-ben. Eredeti megfigyeléseket tett a vér-agy gát károsodás agyi vízháztartásra, agyödéma-képződésre gyakorolt hatásáról. Munkacsoportjával az elsők között vetette föl, hogy az agyszövet víz- és elektrolit-háztartását (az agyi térfo-gatot) egy centrális (a perifériától az agyi gátrendszerek által elválasztott, független) neuroendokrin-rendszer is szabályozza. Az agyszövet térfogat-állandóságának ozmotikus szabályozásában bizonyította a centrális atriopeptin szerepét. Kutatási eredményeit 1994-ben Az agy térfogat-szabályozása című doktori értekezésében összegezte.

A Zürichi Egyetem Idegsebészeti Klinikáján 1990-től 1992-ig docens és klinikai főorvos volt. A Pécsi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinikájának 1992. január 1-e óta tanszékvezetője. Kiváló orvos (1984), Pécs Város Pro Communitate-díjasa (1994), Szent-Györgyi Albert-díjas (2010), Baranya Megye Príma-díjasa (2010), az Újvidéki Egyetem díszdoktora – csak hogy néhányat említsünk szinte megszámlálhatatlanul sok elismerése közül. Jó néhány nem-zetközi szervezetben elfoglalt vezető helye mellett a Magyar Tudományos Akadémiának 2007 óta levelező, ez évtől rendes tagja. Dóczi Tamás nős, felesége dr. Prehoffer Éva orvos. Két gyermekük van, Réka (1978) és Tamás (1981).
Délutáni időpontot egyeztetünk. Rossz szokásomhoz híven pár perccel korábban érkezem; vendéglátóm a műtőben van még.
– Már varrnak – jelenti Bogyay Rita, a professzor jobb keze. Leültet, mindenféle finomságokkal kínál. Kicsit elkvaterkázunk, közben felületesen szétnézek a szobában. Néhány fényképen és miniatúrán kívül semmi jellegzetes részletet nem veszek észre, ami ne lehetne ott bármelyik klinikaigazgató falán, polcán. Úgy tetszik, Dóczi Tamás nem csak munkakapcsolataiban – ahogy hallom – a napi érintkezésben, de még a tárgyaiban is visszahúzódó, szemérmes. Azok sem árulkodnak róla különösebben. A fölszínes szemlélődés aztán egyszerre véget ér. Lendületes léptekkel berobog a prof, hellyel kínál, örömmel nyugtázza, hogy távollétében sem voltam árva, majd maga is leül. Testbeszéde zárt. Kifejezetten udvarias, de nem lehet mondani, hogy túlzottan készséges lenne. Viszont az idő előrehaladtával sem veszíti türelmét. Sőt. Ahogy oldódik, úgy lesz bizalmasabb és derűsebb.

Sz. Koncz István: – Emlékszem egy pár évvel ezelőtti, rövid nyilatkozatára professzor úr. Arra panaszkodott, hogy a műtőben a légkondicionálás hiánya miatt balkáni állapotok uralkodnak. Megoldódott-e a probléma azóta?
Dóczi Tamás: – Kicserélték, és jól működik. Nagy konfliktusok voltak körülötte. Az idézett kifejezést egyébként kétféle értelemben használja a magyar. Én szó szerint azt értettem alatta, hogy olyan meleg volt az operációk alatt, mint a Balkánon. A másik értelmezés: szemetes, rendetlen, szanaszét. Mondjuk mi, miközben oda járunk üdülni! Nem is tudom, van-e jogunk balkáninak beállítani a Balkánt. Lehet, hogy ők a magyar állapotokról beszélnek hasonlóan.
– Londontól Zürichig ön sokféle állapotot megtapasztalhatott. Szeretném, ha végigtekintenénk eddigi pályáját, életét. Kezdjük a gyerekkornál! Ahol csak tudtam, keresgéltem az adatokat erről az időszakáról, de jószerével nem találtam.
– Hogy is mondjam? Mint sebésznek, a műtőben kell, vagy kellene villognom, és nem az újságok hasábjain. De elmondhatom, hogy édesapám jogász volt, édesanyám pedig tanár. Szegeden éltek, bár nem onnan származtak. Anyai nagyapámék nagybecskereki svábok, Strauszok, anyai nagymamámék pedig kárpátaljaiak. Édesanyám a szlovák-ukrán határon, Tibán született, ami akkor Magyarországhoz tartozott éppen. Most Tibavának hívják, szlovák közigazgatási terület. Huszt, Ungvár… Az az a környék. Édesapámék dányiak. Dány pedig egy Isaszeg melletti település.
– A munka vitte őket a Szegedre?
– Nem, anyai nagyapám Tázláron volt főjegyző, és amikor befejezte a pályafutását, Szegedre ment nyugdíjba. A gyerekek tanulása, az egyetemek, a főiskolák miatt ugyanis az tűnt a legésszerűbbnek, ha a városba költözik. De sajnos, rögtön meghalt, ahogy odakerültek.
– Kik voltak a gyerekkor meghatározó személyiségei?
– Mint minden, normális családban felnövő ember számára, a szüleim. Édesanyámnak vágya volt, hogy a gyerekei közül valamelyik orvos legyen. A végeredmény szerint engem sikerült ebbe az irányba vezetnie, terelgetnie. Az ember igyekszik megfelelni az édesanyjának… Tagadhatatlan a Radnóti Gimnázium tanárainak szerepe is. Abban az időben a Radnóti nagyon jó iskolának számított. Gondolom, most is jó. Persze, érhető okokból, nincs már kapcsolatom az alma materrel. Képzelje el! Nemrégiben volt a negyvenéves évfolyamtalálkozónk. Az érettségit illetően pedig már nem is tudom, hányadik évfordulónál járunk most.
Különösen a fizikatanárnőmre, Maláj Györgynére emlékszem szívesen. A problémamegoldásra, a lényeg megragadására nevelt bennünket, kiváló szemléletet adott. Él még, azonban a legutóbbi érettségi találkozónkon már nem látogattuk meg szegényt. Alzheimer-kórba esett, és nagyon elbutult. Borzasztó kár érte, de hát ez a kór. Az időskor.
– Mindezek után azt hinné az ember, hogy a fizikában mélyült el jobban. Ezzel szemben az orvosegyetemmel párhuzamosan matematikát hallgatott.
– A fizika igen szép tantárgy. Önmagában is érdemes művelni, mert érdekes, és gondolkodásra tanít. Hanem Szegeden, a Bolyai Intézetben nagyon híres matematikusok dolgoztak. Egy részük még a kolozsvári egyetemről került ki. Szőkefalvi-Nagy Béla például, aki idén lett volna százéves, világhírű analízis professzor volt. Szüleim nagyon jóban voltak vele. Tudni kell, hogy Szőkefalvi-Nagyéknak hat gyermekük született, és mindegyik, például a későbbi operaénekes, de még a bölcsész is, úgy mellékesen elvégezte a matematika szakot. Hogy apának megfeleljen. Mert az számított az igazi tudománynak. A matematika.
Magam vendéghallgatóként tanultam, amit külön kellett engedélyeztetni. Most sokkal könnyebb lenne fölvenni a tárgyat, mint tudjuk, egy campus ugyanis. Hanem akkor az úgy alakult, hogy az orvosegyetem rendes hallgatója voltam, és a József Attila Tudományegyetemen folyó matematika-oktatásra kvázi át kellett kéredzkedni. De egyetlen indexem volt, abba írták be az összes eredményemet. Egyébként a JATE matematikusai közül néhányak nevére ma is emlékezhetünk. Többek között Pollák György, az univerzális algebra neves kutatója számított kiemelkedő tehetségnek és Székely Sándor. Székely utóbb a városi pártbizottság elsőtitkára lett, marxista tanszékvezető, és csak kevesen tudták, tudják róla, hogy alapfoglalkozását tekintve matematikus volt. Mégpedig nagyon jó matematikus.
– Mondják, hogy ön szívesen vette volna, ha kicsit elhúzódik az egyetem.
– Igen. Pláne, hogy ekkora a munkanélküliség, úgy gondolom, hogy egy gyerek nyolc-tíz évig mostanság is nyugodtan járhatna egyetemre, és művelhetné magát. Persze, ez jelentős mértékben személyiségfüggő, és akadnak nem kevesen, ahol a szülők az anyagiak miatt alig várják, hogy befejeződjék a tanulás. Amúgy én nagyjából másfél-két év után beláttam, hogy egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Meg talán csökkent az érdeklődésem is. Fölhagytam tehát a matematikával.
– Az orvosegyetem egyenes út volt?
– Hát, nem tanultam rosszul. Nem emlékszem, hogy valamivel is szenvedtem volna. Azt hiszem, egyszer sem buktam meg. Mellesleg, szerencse kérdése, hogy valaki könnyen tanul-e, vagy sem. Hozzáteszem: az orvosegyetemhez nem sok ész kell. Csak neki kell ülni. Szerintem talán mindenki el tudná végezni, akiben van egy kis ambíció.
– Komolyan mondja?
– Magolás az egész. Semmifajta problémamegoldás nincs. Illetve az én időmben nem volt.
– Betegbemutatáskor sem?
– Nem. Sémák nyomán tanultuk meg azt, amit. Mondjuk, Németországban is ez a tapasztalat. Akkor mutatkozik a gond, amikor a sémákból kiesik az orvos. Akkor zavarodik meg. Amúgy a szervi orvoslás üzemszerű folyamat. Azonban egész más a beteggel kialakított kapcsolatrendszer. Számos megoldhatatlan problémával szembesül az ember. Sok szubjektív tényező lép be.
– Egy szó, mint száz, végzett az egyetemen. Hogy került látótérbe az a szakterület, amin utóbb kiteljesítette a pályáját?
– Hallgatóként úgy észleltem, hogy azokban az években, Szegeden az igazán éles tudásúak valahogy mind a manuális oldalon dolgoztak. Híres volt a Petri Gábor vezette sebész-iskola, például. Különösen abban az időben, amikor zárt volt a világ, a világunk, tűnt fel, hogy a professzor európai gondolkodást igyekezett meghonosítani, és hogy tehetséges embereket gyűjtött maga köré. Ezek az emberek akár egy kardiológiai esetnél vagy akár egy cukorbetegségnél számomra világosabban tették érthetővé a problémát, mint mondjuk a belgyógyászok. Nem vonzott a hosszú vizitelés sem – tehetetlenkedésnek éreztem. Persze, később változik az ember véleménye.
– Föltűnt az életrajzában egy adat: négy évvel azután, hogy végzett, már le is tette a sebész-szakvizsgát. Hogyan nyílt erre lehetősége?
– Akkoriban még nem hat, hanem négy év volt az a minimális időszak, ami után az ember szakvizsgára jelentkezhetett.
– Lehetett teljesíteni a műtéti számokat annyi idő alatt?
– Nagyon kellett küzdeni, és valljuk be: szerencsém is volt. Anyai ágon, a rokonságomban működtek Szeged környéki körzeti orvosok. Ma úgy mondanánk: háziorvosok. Ők próbáltak patronálni. Sőt, forráskúti nagybátyám valamikor ugyanarról a sebklinikáról indult, ahonnan én. Az egyszerűbb eseteket nekem dedikálva küldte be.
– Az idegsebészet ráépített szakvizsga volt, ugye?
– Akkoriban igen. Azóta önállóan is választható.
– Látjuk annak hasznát, hogy most hat évnek kell eltelnie a szakvizsgáig?
– Látnunk kéne. De nem biztos, hogy jobban képzettek most az emberek.
– Talán a beszélgetés egy későbbi szakaszában kellene fölvetnem a kérdést, de számomra ide kívánkozik mégis: olvasom, hogy ön nem értett egyet azzal, hogy minél több idegsebészeti centrum legyen.
– Nem, nem! Magyarországon teljesen szervezetlen az ellátórendszer. Ad hoc alakult ki, nem átgondolt. Egy centrum akkor ideális, ha másfélmillió lakost lát el. Ha a tizet elosztjuk másféllel, hogy jön ki a huszonegy?
– Sosem jártam matekszakra, de ez az eredmény valahogy nekem sem akar kijönni.
– Hát persze. A komolyabb team képes lefedni a szakmát, a speciális területeket is. Nagyobb tudás összpontosul. A jól együttműködő klinikai közösségek sokkal többre képesek, mint az egyes emberek külön-külön. Tudni kell, a kórházak általában olyan fölépítésűek, hogy a főorvos köré szerveződik egy beosztottakból álló csapat. Ha nagyon erős a főorvos, akkor viszonylag jó az osztály, ha nem, akkor gyöngébb. Az ideális klinika, ahol legalább négy-öt, szuverén egyéniség dolgozik, ötször jobb tud lenni, mint egy kórházi osztály. De ehhez rendezett ország kellene, ahol alaposan átgondolják a folyamatokat, és megértetik, elfogadtatják a lakossággal az eddigitől eltérő struktúrát. Például a finneknél, ahol a területi nagyság miatt még komplikáltabb szállítani a beteget, négy vagy öt centrum van. Tíz év alatt szervezték át az egészségügyet. Az átalakító munkában csak az ésszerűség számított, és ma a szerint működnek. Jól.
– Svájcban ez hogy néz ki?
– Svájc azért nem jó példa számunkra, mert nagyon gazdag ország. Mindent tud. Ha valami hiányzik, rögtön megveszik. Ha csak azt nézzük, hogy legalább harminc Nobel-díj kötődik az országhoz, megérthetjük, hogy bár nem minden a pénz, a szerepe mégsem elhanyagolható.
– Visszatérek önért Szegedre, hisz ott hagytuk, a szakvizsga utáni időszakban.
– Gyakorlat volt, hogy mindkét sebklinikáról igyekeztek kiküldeni minden kollégát legalább egy évre, külföldre dolgozni. Nyugat-Európába. Így kerültem Londonba, nagyon-nagyon jó helyre. Szegedi főnökeim támogattak, de a valódi segítséget a budapesti Pásztor Emil professzornak köszönhettem. Többedmagammal. Pásztor ugyanis dolgozott azon az angliai klinikán, hidat vert, és megteremtette annak a hagyományát, hogy magyar vendégeket hívjanak, mert olcsón és rendkívül szorgalmasan dolgoznak. Magam is ezen a hídon át jutottam ki. Nagyvonalú gesztus volt. A professzor komoly vezető volt, az orránál tovább látott, és valószínűleg azt nézte, hogy hol talál olyan ambiciózus, angolul tudó gyereket, akit érdemes kiküldeni. Függetlenül attól, hogy fővárosi-e vagy vidéki. Tehát annak ellenére, hogy nem volt a főnököm, és ellenkező csapatban dolgoztam, támogatott, és ajánlott. Ritkán tapasztal ilyet az ember.
– Említette, hogy tudott angolul.
– Inkább ott szedtem fel több mindent. De megvoltak az alapok. Egy okos pedagógusszülő tudta, hogy nyelveket kell tanulni. A németet kezdtem el leghamarabb, már az általános iskolában. Édesanyám szerzett valamiképpen levelezőpartnert is, egy fiút, egyik évben ő jött hozzánk, a másik évben mi mentünk hozzájuk, Drezdába. Azután az egyetemen tovább próbálkoztam a némettel, annál is inkább, mert az NDK felé nyitott volt az út. A nyári szünetekben rendszeresen mentem Halléba műtősfiúnak. Az éjjeli műszakban jól lehetett pénzt keresni, és sok minden el lehetett sajátítani. Gipszelni, egyebeket… Meg közismert, hogy a német lányok liberálisak voltak.
– Úgy lehetett, még velem is szóba álltak.
– Kalandos világ volt.
– Végül letelt az egy éves angliai út, már adjunktusként dolgozott Szegeden… Hanem egyszer csak, a kívülálló számára váratlanul, Svájc felé vette az irányt. Miért?
– A vakszerencse vitt oda.
– Mi az, ami ebből elmesélhető?
– Nézze, apai ágról első unokatestvéremék Bernben éltek. Mellékesen az Akadémia biológiai kutatóintézetében is végeztem tudományos munkát, Újszegeden. Ottani mentorommal utaztunk el egy kongresszusra, magunk is Bernbe. Természetesen a rokonoknál aludtunk, és még maradtunk egy hetet. A történethez tudni kell, hogy Zürichben, az Universitatspitalban nemzetközileg ismert, tényleg nagyon híres iskola működött. A török származású Yasargil professzor vezette. Kétségtelen érdeme volt, hogy a mi tudományterületünkön megújította a mikro-sebészetet. Budapesti barátom, akivel darab ideig együtt dolgoztunk Angliában is, nagyon tisztelte a professzort. Mindig emlegette: nem lehet, hogy az ember ne lássa, hogy a tanár hogyan dolgozik! Nézzük meg, gondoltam, és a barátom segítségével egy hétre be is jutottam hozzá. Feleségem a rokonokkal Svájcot járta, én meg inkább kórházban töltöttem az időt.
Egy ilyen fölkapott klinikán, ahol nagyon sok a vendég, megvan a maga szcenáriója az együttlétnek. Nyilván szerényen kell viselkedni, és érdemes tudomásul venni, hogy egy magyar mindig hátrányban van például egy amerikai látogatóhoz képest satöbbi. Általában angolul folyt az eszmecsere, de egyszer, amikor németre váltottak, én is beleszóltam a beszélgetésbe. A prof fölfigyelt, hol tanult németül, maga egy kommunista országból jött, biztos gazdag szülei vannak, és taníttatták, mondta. Nem, válaszoltam, műtősfiú voltam Halle-Wittenbergben a Martin Luther Universitäten. Ott szedtem föl egy csomó mindent. Ott, igen? kérdezte, és teljesen fölvillanyozódott. Én is voltam ott beteghordó. Attól kezdve figyelt rám, és magyarázott. Mindez az emlegetett héten, szerdán történt.  És mit ad Isten, épp aznap mondott föl az egyik főorvosa. Nem véletlenül, mert emberünk rettenetes terror alatt tartotta a klinikát. Borzasztó nehéz volt ott dolgozni.
– Egyébként tényleg elsőrangú operatőr volt?
– Fantasztikus. De valaki belázadt, elege lett, és fölmondott. Ő pedig ott állt hatvanegynehány évesen, és szüksége volt emberre. Óriási privát praxist is vitt ugyanis, külföldi betegekkel többek között. Nem tudta mindannyiukat leoperálni. Olyan kollégákra volt szüksége tehát, akikben megbízott, és akik a nevében operálhattak. Jó főorvosi kar kellett, lehetőleg olyan emberekkel, akik hallgatnak. Meglátott, és váratlanul azt kérdezte: miért nem jön maga ide dolgozni? Szó szót követett, én meg bátorkodtam előhozakodni azzal, hogy legalább a feleségemet meg kellene kérdezni. Menjen a szobámba, hívja föl! Fölhívtam, mondom neki, figyelj, volna itt egy állás!
– Hát, ez tényleg mesébe illő történet!
– Várja ki a végét! Visszamentem a profhoz az igenlő válasszal, jó, akkor most megkérdezem a dékánt. A dékán sem ellenkezett, de tekintettel arra, hogy kelet-európai országból jöttem, úgy gondolta, hogy kéne egy ajánló. Az egyik angol főnököm, Lindsay Symon később a világszövetség elnöke lett. Mondtam, ha fölhívjuk, valószínűleg kapok tőle ajánlólevelet. Nem is akarták elhinni. Mindenesetre fölhívtuk, szerencsémre fölvette a telefont, és mondta mindjárt, hogy ez egy rendes fiú, nyugodtan alkalmazzátok.
– Szegedet nem sajnálta?
– Olyan változások indultak meg az egyetemen, amelyek nem tetszettek. Óriási lehetőség volt a svájci munka abból a szempontból is, hogy bizonyos terhektől megszabadulhattam. Szerettem Zürichben dolgozni, azokkal a korlátokkal együtt is, amelyeket már említettem. Aztán Pécsett adódott ez az állás, meghirdették… Gondolkoztam, pályázzak-e? A városhoz korábban semmi közöm nem volt. Megkérdeztem Pásztor Emilt is, hogy mit tanácsol. Azt ígérte, ha pályázok, nem indítanak velem szemben senkit. Amúgy is haza akartunk jönni.
– Miért?
– Biztos ismeri azt a régi mondást, hogy jobb száz beosztott, mint egy főnök. Szóval úgy éreztem, hogy ez egy lehetőség. Beadtam hát a pályázatomat.
– Világos. Professzor úr, mondok néhány, a kutatási területeihez kapcsolódó kulcsszót, önt pedig arra kérem, avasson be engem, és rajtam keresztül avassa be az olvasót e kifejezések rejtelmeibe. Például: minimálisan invazív idegsebészeti eljárások.
– A sebészetben, így a mi szakterületünkön is uralkodó trend, hogy minél kisebb sebzés, minél kisebb szöveti ártalom révén történjen meg a gyógyító beavatkozás. Természetesen ezek nagyon eszközigényes folyamatok. Mégpedig intelligens, sokszor drága eszközökre van szük-ség. De ez a mindennapjainkban is visszaköszön. Nézzen meg egy laptelevíziót, mennyi mindenre lehet használni! Mifelénk amúgy az ember munkája a legolcsóbb, míg másutt az a legdrágább. Ebben különbözik a keleti világ meg a nyugati.
– Köszönöm, menjünk tovább: agyi térfogat.
– Idegrendszerünk erősen védett. Az agyunk például egy nagyon erős csontdobozba zárt, oda tökéletesen beleillő, rendkívül magas víztartalmú valami. Teljes folyadéktartalma nyolcvan százalék körüli. Az általános iskolai fizikából tudjuk, hogy a folyadékok összenyomhatatlanok. Ha tehát az említett nagyon kemény, védett, csontos térben, amely nem tágul, megindul egy vérzés, egy gyulladásos folyamat, vagy belenő egy daganat, egész egyszerűen nem fér el. Ha a kocsmában az ember kap egy nagy pofont, jól beduzzad az arca. Majd három nap múlva lelohad. Azonban, ha a pofon következtében beduzzad az agyunk, nem fér bele a koponyatérbe. Feszíteni kezd, emelkedik a belső nyomás, és az lesz az első számú következmény, hogy a vér nem jut el arra a területre. Hiszen hiába pumpálja a vért a szív, ebben a helyzetben kevésnek bizonyul az ereje. Mint például a gyöngébb búvárszivattyú, amely öt méterről föl tudja húzni a vizet tíz méterig, de százig már nem. Pedig ebben az esetben addig kéne. Ám erről nincs szó, tehát nem kap vért az agy. És ekkor jön az infarktus.
Agyunk a maga másfél kilójával a test tömegének ugyan csak egy negyvenede-hetvenede, de rendkívül intenzív működésével és ennek megfelelő, hihetetlenül nagy anyagcseréjével a vérkeringés körülbelül húsz százalékát fölhasználja. A cukor és oxigén-fogyasztása egészen elképesztő. Ha a keringés egy percre leáll, gyakorlatilag elhal az egész. Emiatt kulcskérdés a nyomásfokozódás és a belső térfogatszabályzás.
– Mik lehetnek ezen a területen a kutatás izgalmas kérdései?
– Az előző kocsma-példánál maradva mondjuk az, hogy hogyan lehetne megakadályozni az agy bedagadását, és ezzel megelőzni a beteg halálát.
– Értem. És mi a vér-agy gát működés?
– A testünkben, az erekben az áramlás az artériás oldalról a finom hajszálereken át jut a kis vénácskákba, és a nagy véna gyűjti össze a vért. Mint minden csőben, az ereinkben is létezik az áramlás ellen egy ellenállás. Ahogy a hajszálereken átfolyik a véráram, némi folyadék kiszivárog a szövetközi térbe. Egy része visszamegy ugyan a vénákba, de másik részét már a nyirokkeringés szállítja el. Az agyban lévő ereknek ezzel szemben olyan erős, szoros membránja van, ami jószerével nem enged kifelé semmilyen anyagot a fönt említett oxigénen és cukron kívül. Az agyunk tehát kétszeresen védett, még a saját szervezetünk mérgező termékeivel szemben is van egy önálló biztonsági rendszere.
– Ez sehol másutt nincs így bennünk?
– Nincs, bizony! Az agyi érfal jelenti ezt a vér-agy gátat. Egy izom-hajszálér és egy agyi hajszálér áteresztő képessége között a különbség százszoros! Ez az élő membrán tehát válogat, védekezik minden ellen, ami elvileg toxikus lehet. Nagyon intenzív, élő szövetről beszélünk, de nem mindig örülünk neki. Az a gyógyszer például, ami amúgy, szisztémásan hat, az agyunkban nem tud odajutni, ahová szeretnénk. Nem halad át a vér-agy gáton az antibiotikumok jó része sem.
– Be tudjuk csapni?
– Nagyon bonyolult, mesterségesen igen nehéz átjuttatni rajta anyagokat. Én azzal foglalkoztam, hogy egy bizonyos agyvérzés vagy egy lágyagyhártya alatti vérzés, ami fontos idegsebészeti betegség, hogyan változtatja meg az áteresztőképességet. Mert ha a védekezőképesség csökken, annak rendkívül súlyos következményei lehetnek.
– Hol kapcsolódott kutatásaikhoz a Budapesti Műszaki Egyetem?
– Hudák István kollégám Kárpátaljáról került ide, 1998-ban fogadta el a meghívásomat, és csatlakozott hozzánk. Olyan műtéteket végez, amelyek során, az éren át, belülről tömeszel el kóros területeket. Ehhez kifejlesztett egy új embolizáló anyagot, ami precipitálódik, vagyis ott benn csapódik ki. A fejlesztésben vettek részt a Műegyetemről vegyész kollégák. De az együttműködés már nem élő.
– Merthogy kész a termék?
– Nincsen kész, de nagyon nehéz egy ilyen kis országban, egy kis vidéki kócerájban egy innovatív terméket elvinni addig, hogy azt piacra is dobjuk. Az ember az évek során megtanulja, hogy nem Magyarországon lehet föltalálni a spanyolviaszt.
– Miért?
– Mert multinacionális cégek kezében vannak ezek a dolgok. Piacra juttatni valamit sokkal bonyolultabb manapság, mint kitalálni.
– És operálni?
– Készülni kell rá. Ahhoz, hogy az ember komplikáltabb, bonyolultabb műtéteket vállaljon, be kell áldozni jó pár évet. Húszat legalább. Nyilván elvi, lelkiismereti kérdés is ez. Ami az orvoslásban nagyszerű, és ami szörnyű, az egy és ugyanaz. Hogy tudniillik a Mindenható komoly szerepet ad az orvosnak a döntésben, amit a betege sorsáról hoz. Ami nem feltétlenül fair a beteggel szemben. Pláne sürgősségi esetekben, amikor olyasvalaki dönt, és határozza meg majd az életemet, akit nem én választok, és mégis ki vagyok szolgáltatva neki. Ha ezt a helyzetet az ember komolyan veszi, és korrektül akarja végezni a dolgát, akkor a minimum, amit megtehet, hogy rendkívüli módon rákészül a feladatra, és fitten végzi a munkáját. Persze, semmi sem tökéletes, még a legjobb hegedűs is melléhúz időnként. És ha az orvos húz mellé, akkor mi van? Nyilván másnap is be kell jönni, dolgozni. Szembe kell nézni a kudarccal. Amit az ember a maga mentségére fölhozhat, annyi csak, hogy legalább megtett mindent, és nem a szándékosság vagy a készületlenség okozta a bajt. Különben ez nagyon nehéz lelkiállapot.
– A hit segíthet túllépni ezen az állapoton?
– Valamiben hinni, akár egy gyógyszer hatásában, máris ötven százalékos placébó effektus. Akinek a hit a támasza, nyilvánvalóan komoly segítséget nyert az élettől.
– Márpedig önnek támasza, érzem abból, ahogy erről beszél.
– Hogyne, persze. Mi a szakmának azt a részét műveljük, ami nagyon közel van a szakadékhoz. Milyen jogon árt az ember? Meddig, hogyan van joga beavatkozni? Kell a komoly felkészültség és kell egy szolid önbizalom. Lelkiismeretlenül pedig nem megy.
– Hallom, hogy a nemzetközi kapcsolataiban nagyon visszafogott az utóbbi időben. Ez öszszefügg az imént elmondottakkal?
– Igen, mert másutt jobban tudom hasznosítani magam. Megváltozott a világ. Úgy látom, hogy például a kongresszusok jelentősége rettentően lecsökkent. Új információt nem nagyon lehet kapni. Az Internet világában, olyan időben, amikor könnyen utazunk, a kongresszus inkább kirándulás, buli. Az ember nyilván ott szeret lenni, ahol úgy érzi: értelme van annak, amit csinál.
– Itt térünk vissza oda, ahol a beszélgetést kezdtük. A kollégái ugyanis mondják, hogy ön talán a műtőben érzi a legjobban magát.
– Ha mondják, igazuk lehet. De hát hol legyen egy sebész, ha nem a műtőben?

A Jelenkor folyóiratban Sz.Koncz István beszélgetése.